Riport nagyapámmal.

 - Nagypapa, neked mi a legfontosabb emléked, érzésed Kiskunfélegyházával kapcsolatban?

 - Életem egyik legmeghatározóbb emléke az 1956-os forradalom és szabadságharc. Gimnazista voltam akkoriban, alig 16 éves. Lelkesen hallgattuk a rádióban a híreket,és azt találgattuk,hogy mit tehetnénk. Már október 26-án akartunk szervezni egy szolidaritásos felvonulást a Petőfi szoborhoz,de a tanáraink lebeszéltek róla bennünket.

 - Miért tették ezt?

 - Féltettek bennünket, mert nem tudták, hogy a hatalom hogyan reagál majd. Október 27-én azonban már a tanári kar szervezte a felvonulást.

 - Hová vonultatok?

 - A Petőfi szoborhoz. Mi – A Petőfi gimnázium diákjai – indultunk el először. Ahogy haladtunk úgy csatlakoztak hozzánk más iskolák tanulói. A szobornál elénekeltük a Himnuszt, majd Fekete Pál elszavalta Petőfi: Forradalom című versét, Csaba Gyula pedig elszavalta a Nemzeti dalt. Tarjányi Ágoston rövid beszédet tartott. Ezután visszatérhettünk az iskolába.

 - Mit csináltatok ott?

 - Néhányan kitalálták, hogy égessük el az orosz-magyar szótárakat és füzeteket.

 - Képzelem, hogy mit szóltak a tanáraitok!

 - Nem dicsértek meg bennünket, az biztos. Mégis különleges nap volt ez. Az volt az érzésünk, hogy mi csináljuk a történelmet. Büszkék voltunk rá, hogy félegyháziak vagyunk, és hogy csatlakoztunk a forradalomhoz. Nagyon értékes, szép emlék ez számomra.

  - Nagypapa, köszönjük a beszélgetést!