- Nagypapa, neked mi
a legfontosabb emléked, érzésed Kiskunfélegyházával kapcsolatban?
- Életem egyik
legmeghatározóbb emléke az 1956-os forradalom és szabadságharc. Gimnazista
voltam akkoriban, alig 16 éves. Lelkesen hallgattuk a rádióban a híreket,és azt
találgattuk,hogy mit tehetnénk. Már október 26-án akartunk szervezni egy
szolidaritásos felvonulást a Petőfi szoborhoz,de a tanáraink lebeszéltek róla
bennünket.
- Miért tették ezt?
- Féltettek
bennünket, mert nem tudták, hogy a hatalom hogyan reagál majd. Október 27-én
azonban már a tanári kar szervezte a felvonulást.
- Hová vonultatok?
- A Petőfi szoborhoz.
Mi – A Petőfi gimnázium diákjai – indultunk el először. Ahogy haladtunk úgy
csatlakoztak hozzánk más iskolák tanulói. A szobornál elénekeltük a Himnuszt,
majd Fekete Pál elszavalta Petőfi: Forradalom című versét, Csaba Gyula pedig
elszavalta a Nemzeti dalt. Tarjányi Ágoston rövid beszédet tartott. Ezután visszatérhettünk
az iskolába.
- Mit csináltatok
ott?
- Néhányan
kitalálták, hogy égessük el az orosz-magyar szótárakat és füzeteket.
- Képzelem, hogy mit
szóltak a tanáraitok!
- Nem dicsértek meg
bennünket, az biztos. Mégis különleges nap volt ez. Az volt az érzésünk, hogy
mi csináljuk a történelmet. Büszkék voltunk rá, hogy félegyháziak vagyunk, és
hogy csatlakoztunk a forradalomhoz. Nagyon értékes, szép emlék ez számomra.
- Nagypapa,
köszönjük a beszélgetést!
